A történelemírás mottója: A történelem történetekből áll.

Ismerjük a mondást, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. Ezt tanítják a tankönyvekből, de a történelem valójában az egyes emberek történetei. Hiszen önálló entitásként nem létezik sem ország, sem nemzet, csak az ezeket alkotó egyének. A mérnökség sokaknak foglalkozás, sokunknak hivatás, meghatározza gondolkodásunkat, létfenntartásunk eszköze, de elsősorban emberek vagyunk mindnyájan és ilyen minőségben érint meg közvetlenül a történelem is.

A  gondtalannak és boldognak érzett gyermekkor hatása egész életre szólóan kitörölhetetlen az emberből.  Felnőtt fejjel szembesülhet azzal, hogy a való világtól védő paravánt szülei milyen szenvedések, lemondások, sokaknál megaláztatások árán vonták köré, ami már csak akkor tudatosul, amikor mindezt már nem lehet megköszönni.

Az én magántörténelmemet a sors úgy alakította, hogy a világra rácsodálkozó kisgyermekkor egy szakaszában (az 1950-es évek eleje) kizárólag, később pedig  gyakran idős emberek társasága vett körül, akik a XIX. század utolsó két évtizedében születtek.

Szívesen hallgattam a történeteket, a tátrai kirándulásokról, a Garam szeszélyességéről, a besztercebányai és zólyomi gimnáziumi kalandokról, a breznói vasgyárról, az aranyidai aranybányáról, az erdélyi havasokról, vadászatokról, a ravasz székely emberekről Mózsi viccekkel, a bácskai búzamezőkről és sok más csodás, békés városról, tájról, gyermek és ifjúkoruk színhelyeiről.

Akkor még nem hallottam olyan szavakat, hogy Trianon, vagy nemzetegyesítés. És valóban nem is volt szükség rá, mert csak azt kell újra egyesíteni, ami szétszakadt, márpedig a nemzet nem szakadt szét soha. Csak később szembesültem azzal, hogy voltak, akik elhagyták a nemzetet, volt, akikkel elhagyatták, amiről nem mertek, nem akartak beszélni („csak ne a gyerek előtt”, de ezt is németül mondták).

Aztán egyre fogytak a nagy ebédlőasztal körül ülők, egyre többet lehetett megismerni a XX. század valódi történelméből.  Egyre inkább csak az emlékekben maradtak meg azok a mesés és lehet, hogy a valóságban már akkor is csak ifjúkor által idealizált helyszínek, melyek  átsiklottak a magántörténetek világába. De ebben a más valóságban is a nemzet identitását megőrizve megmaradt „megfogyva bár ..”

A néhány felidézett kis történeti mozaiknak mi közük a mérnökséghez? Csupán annyi, hogy a szereplők legtöbbje mérnök, akik hivatásukat kiválóan gyakorolták, gyakorolják, bármelyik országban is születtek, akiket magánemberként ugyanúgy érint az anyaországi, vagy kisebbségi sors, annak minden örömével és gyötrelmével együtt, mint minden sorstársát.

Először külföldön

Kassa nincs 20 km távolságra a magyar határtól. 1944 őszén még (ismét) magyar többségű volt. Márai és az egész Grosschmid család (és még oly sok kiválóság) polgárvárosa, az első magyar nyelvű irodalmi folyóirat kiadásának helye, ami Észak-Magyarország gazdasági és kulturális központja volt Trianonig.

Már ifjúként tapasztaltam, hogy a bolti eladók, a járókelők nem néznek minket barátsággal, nem akarják érteni a kötelező közvetítő szláv nyelvet, az oroszt sem, nemhogy a magyart. Ruccanjunk át kisiskolás fiaimmal, alig több egyórás autóútnál, ha már úgyis voltak velünk Borsiban a szülőházánál, nézzük meg II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona nyughelyét. Síremlékének története úgy is  egyik családi legendánk. Már eddig kétszer megjártuk együtt Erdélyt. Voltunk csíki faluban lagziban, a csíksomlyói búcsún, Tusnádfürdőn, Gyergyón, fürödtek Ambrus Zoli bányafőmérnök barátom fiával a sóstóban Szovátán, hintáztak Korondon Páll Lajos festőművész kertjében, rokonságánál próbálták az agyagozást, óvatosan kellett ülniük Balogh Feri barátom dolgozó szobájában Kolozsvárott a „magyar sori” házukban apjától (Balogh Edgár) örökölt, Kós Károly faragta széken. Voltunk Szentimrén a 18 éves székely gyerekek miséjén, ahol mindenki természetes módon viselte székely népviseletét.

És akkor most átmegyünk Kassára, a szomszédos testvérvárosba. Sétáltunk a Hlavnán (Főutca), nézték a fiúk az embereket, az épületek feliratait, majd kértek néhány koronát, hogy a betanult mondattal önállóan vegyenek zmrzlinát (fagylaltot). Mikor ez sikeresen megtörtént, akkor elégedetten és a felfedezésüket átélve komoly arccal álltak elénk: „Ugye most először már mi is külföldön vagyunk?!”

Számomra ennek a kis történtetnek szimbolikus jelentése van.

Néhai Balogh Feri barátom mindig azt mondta, hogy Kolozsvárott nem a magyarok létszámával, hanem létszámarányával van a probléma, mivel a csendes kulturvárosból román ipari metropolisszá alakították. Persze probléma még az is, hogy az értelmiségi és a művészvilág legjobbjai távoznak innen az ún. anyaországba. Villantsuk fel a lakossági arányok változását Kolozsvárott:

  1. év: 62.733 lakos, 82% magyar (51.192 fő)
  2. év: 85.509 lakos, 49 % magyar (42.168 fő)
  3. év: 110.956 lakos, 88% magyar (97.698 fő)
  4. év: 117.915 lakos, 58% magyar (67.977 fő)
  5. év: 262.858 lakos, 33% magyar (86.215 fő)
  6. év: 328.602 lakos, 23% magyar (74.871 fő)
  7. év: 324.576 lakos, 15% magyar (49.425 fő)

Érdekesség, hogy 2011-ben 22.884 fő (7%) nem nyilatkozott etnikai hovatartozásáról.

Egy Közép-európai úriember

Néhai kedves pozsonyi barátunk és Magyarországon meg Szlovákián kívül Máltán, Angliában, Afganisztánban, Iránban és még a világ számos helyén szeretve tisztelt úriember Prof. Dr. Karol Kalderar, az MMK tiszteletbeli tagja, aki nekünk csak Karcsi volt és akiről szomorú szívvel írtam nekrológot 2019-ben a Mérnök Újságba, aki hivatalos iratai szerint szlovák nemzetiségűnek számított. A hat nyelven (köztük perzsául) kiválóan beszélő építész professzor édesapja cseh, édesanyja német nemzetiségű volt. Így eleve két anyanyelve volt és szerencsére az édesapja volt cseh, így nem telepítették ki őket Csehszlovákiából a Duna menti tanyáról, ahol édesapja az egyházi birtokokat igazgatta, amíg a néphatalom el nem vette. De ez olyan magyarlakta vidék volt még az erőszakos lakosságcsere és kitelepítések, betelepítések előtti időkben, hogy a családi házon kívül mindenkivel csak magyar nyelven érintkezhetett. Ahogy az a kisgyerekeknél természetes ilyen környezetben, anyanyelvi szinten megtanult magyarul is, bár állandóan szabadkozott idősebb korában is az egyébként nem lévő akcentusa miatt. Az iskolában tanult meg szlovákul, ami gyerekfejjel éppen azért volt nehéz, mert nem volt magától értetődő mindig a csehtől való különbségtétel és persze az, hogy nem ez volt akkori életének természetes nyelvi környezete. De mire egyetemre került, már azt is anyanyelvi szinten beszélte, mint a mellette megtanult angolt is. Szlovákia több miniszterelnökének és államfőjének volt kíséretében, mint soknyelven beszélő szlovák egyetemi professzor-mérnök. De azért mi kissé mindig magyarnak éreztük, nem csak kassai magyar feleségét és természetesen magyar akcentus nélkül beszélő neves gyermek-szívsebész doktor lányukat. És ebben az érzésben minket az sem zavart, hogy a honfitársaik őket szlováknak tartották. Igazi Kárpát-medencei sors.

Aranyida, mint nemzetiség

A szocializmus építésének osztályharccal jellemzett és utána a valóságot mély hallgatással elfedő korszakának számomra egy életre szóló emléke is maradt. Nem kívánkozik a történelemkönyvekbe, hogy milyen hatások érhettek egy munkatáborban egy 3 éves gyereket, de olyan is, ami (pl. egy vérhas következménye) miatt soha nem kaphattam jogosítványt. (Már egyetemista koromban is többször próbálkoztam, de az első körök után a szemorvosok mindig kiszúrták a változtathatatlan problémát.) Így aztán mindig más segítségre szorultam olyan esetekben, ahová vonattal valamiért nem mehettem. (Így van ez a mai napig is.)

Így volt ez az általam szívesen látogatott (mert engem is szívesen láttak) szlovákiai mérnöknapok esetében is. Általában Kassa volt az indulóhely, ahová vonat, vagy feleségem vitt, innen autóztunk ottani barátainkkal az adott szlovákiai színhelyre, mert valódi barátnak mondhattam, mondhatom mindegyiket, a Magyarországon, vagy Szlovákiában született magyart és az idehelyezett szlovák nemzetiségűeket is, akik közül néhányan magyarul is beszéltek. Így volt ez egy pozsonyi út alkalmával Vladó barátommal is, aki vegyes házassága és gyermekkorának magyar környezete hatására kiválóan megtanulta a magyar nyelvet is, bár mindig ősi szlovák (tót) család leszármazottjának tartotta magát. Egyidősek lévén egyidőben jártunk iskolába, egymástól kevesebb, mint 100 km-re, de közben húzódott egy határ, az egykori magyar körvasúttól délre. Ennek következtében egészen mást tanultunk a Felvidék történelméről. Bár sokat élcelődött a békeidők történelmén, elfogadta az igazamat, amikor a közösen szerkesztett műszaki emlékekről szóló könyvünkben átírtam a mai Szlovákia területén található történelmi mérnöki létesítmények magyarázataihoz a hivatalos szlovák történészeik által írt kísérőszöveget és azt visszafordította szlovákra. A barátság kölcsönös és őszinte tiszteleten alapul, igazi családi barátság alakult ki köztünk észrevétlen természetességgel. Pozsonyban a második napon ebéd után odajött hozzám:

  • Sajnos hamarabb kell indulnunk, ezért nem tudlak hazavinni, csak Tornaljáig, mert a nagynéném temetésére kell mennem Aranyidára.
  • Aranyidára? De sokszor hallottam gyermekkoromban ezt a nevet. Apai nagyanyám családja sokáig élt ott is. Az öregek sokat meséltek az aranybányáról. Úgy emlékszem dédnagyapám bányamérnök volt ott, az irodán pedig asszonya mérte az aranyrögöket. Sajnos már kevésre emlékszem a gyermekkoromban hallott mesékből.
  • Hogy hívták nagymamád családját?
  • Kurián.
  • Ne mondd! A nagynénémet is!
  • Akkor mi rokonok lehetünk.
  • Az lehet, és akkor Te szlovák vagy!
  • Dehogy vagyok én szlovák, Te vagy magyar származású.
  • Az nem lehet, de a Kurián család tényleg a vérrokonságom.
  • Lehet, hogy mindketten aranyidai nemzetiségűek vagyunk?

 A nagyszülők korosztályából mindenki beszélt magyarul, tótul, németül és még a gimnáziumban is tanultak egy nyelvet a latinon kívül. Ez a korosztály így értett szót Miskolcon is a megszálló csehekkel (1919) és oroszokkal (1944) is.

Megbeszéltük, hogy néhány hét múlva együtt elmegyünk az aranyidai temetőbe, megnézzük a Kurián sírokat. Az egykori bányavárosból maradt faluban már senki nem beszélt magyarul, így az egykor soknyelvű lakossággal csak tolmácson keresztül lehetett értekezni. (Mivel én sem beszélek tótul – bocsánat, szlovákul –, de sajnos németül sem és latinul sem tanultam, ami nagy hiányosság a régi történeti tárgyú írások és irodalom tanulmányozása során.) Elgondolkodtató, hogy a mesterségesen meghúzott határ nem csak a földrajzi, hanem a nyelvi és kulturális összetartozás érzését is drasztikusan elvágta. Az aranyidai temetőben nem az lepett meg, hogy a keresztnevek és a feliratok egy bizonyos időpontig mind magyar nyelvűek, utána szlovákul vannak, hanem az, hogy sok olyan ismerős családnevet találtam, akik jól ismertek Diósgyőr-Vasgyárban és vélhetően az én nagyszüleim korosztályával települtek át a XIX. század utolsó harmadában az 1867-ben új helyre telepített vas- és acélgyár adta munkalehetőségek reményében. Akik szintén aranyidai nemzetiségűek lehettek.

Nemzet és nyelv, eltűnt rokonság

Már kora gyerekkoromban kitapasztalhattam, hogy a történetírás csupán nyelvemlékek alapján tévutakra vezethet. Ifjúkoromban olvastam László Gyula kettős honfoglalás és a magyar, mint a sztyeppei közvetítő nyelv elméletét, de Vámbéry Ármin és Hunfalvy vitáját is. Az utóbbi azért is érdekes, mert János nevű bátyjával együtt Miskolcon jártak evangélikus gimnáziumba, mint felvidéki cipszerek. Hunfalvy Pált Paul Hunsdirfer néven anyakönyvezték, a magyar ősnyelv kutatója lett és ő hívta Budára a német Josef Budenzet, aki akkor még csak tanult magyarul, majd a finnugor nyelvrokonság hirdetésének vált önjelölt vezérévé. Az ugor-török nyelvháború alapvetése volt, hogy a nemzet és a nyelv szoros történelmi kapcsolatban van. („A nemzetek etnikai eredetét az illető nyelv eredetével kell egynek tartani.” Ezt a XIX. századi elméletet alaposan megcáfolta a XX. század története, bár szerintem már a népvándorlás kora körül sem volt igaz.) Biológiailag lehetetlen, hogy ha egy meghatározott földrajzi területen egy nemzetiséget leigáz egy másik, általában kisebb létszámú nemzetiség, akkor azonnal az előbbi teljesen kihal és ugyanazt a területet egyidejűleg egy új, nagyobb lélekszámú nemzet népesíti be. A legújabb genetikai kutatások is kimutatták, hogy a népesség genetikai állományának döntő többsége egy adott földrajzi helyen (pl. a Kárpát-medencében) nem módosul, de többször változik a nyelve, és ez lehet mindkét irányú, átveheti az uralkodó kisebbség nyelvét a többség, vagy fordítva. Ezekre megvannak a jól ismert történelmi példák, általában az ókorból és a középkorból, pedig Magyarország XX. századi történelme is ezt a folyamatot bizonyítja. Nyilvánvalóan impériumváltozásoknál vannak nemzetiségi mozgások is, legtöbbször erőszakos módon (népirtás, kitelepítés, betelepítés), melyek jelentősen módosítják az ország etnikai arányát, de a lakosság nem elhanyagolható része az uralkodó nemzet nyelvét veszi át politikai, vagy egzisztenciális megfontolásból. Ezt követően a nyelvváltók jellemzően az átvett nyelvhez tartozó nemzetiségűnek is vallják magukat. (Asszimiláció.) Elősegíti ezt olyan demokratikusnak éppen nem mondható intézkedés is, amit hazug szóval repatriálásnak (visszahonosítás) hívtak, de valódi jelentése éppen az ellenkező volt a magyarság számára, az új hatalomnak tett hűségnyilatkozatot kellett érteni alatta az eredeti nemzet megtagadása árán, vagy vállalni a szülőföldről való elűzést.

Ez a kényszer Csehszlovákia esetében mindkét világháború után megvolt, és ezen múlt családok megélhetése, vagy elűzése. (Persze megvolt ez Erdélyben is Trianon után, más szörnyűségek mellett.)

Tekintsük Kassa lakosságának és ezen belül a népszámlálási bevallás szerinti összetételének történelmi fordulatok időpontjaihoz tartozó hivatalos adatait:

  1. év: 44.211 lakos, 75,4% magyar (33.350 fő), 14,8% szlovák, 7,2% német, 0,5% cseh
  2. év: 46.820 lakos, 38,4% magyar (17.991 fő), 48,8% csehszlovák, 12,8% egyéb

1938 előtt saját bevallása szerint a lakosság többsége csehszlovák volt, 1938 után magyar, 1946-ban már ismét csehszlovák a többség. Érdekes, hogy 1919-ben egy addig soha nem volt nemzetiség jelent meg, a csehszlovák. (Ilyen volt a szovjet nemzetiség, vagy a jugoszláv is, aminek bizonyos időszakokban sokan vallották magukat, de érdekes módon a XX. század végére már egy fő sem volt ilyen nemzetiségű.) Az új Csehszlovákiában magyar nem vállalhatott közhivatalt, természetesen mérnöki munkát sem, de még rádiója sem lehetett a kollektív bűnösség elve miatt. Persze ezt nem tanították a testvéri szocialista országok iskoláiban (és nem tanítják manapság sem).

Kassára vonatkozóan 2001-ben már ismét megadták a nemzetiségi arányokat, amikor a város már a hozzácsatolt településekkel és a nagy lakótelep építésekkel az 1950. évi (60.700 lakos) négyszeresére nőtt.

  1. év: 236.093 lakos, 3,8% magyar (8.940 fő), 89,1% szlovák, 1,2% cseh, 2,1% cigány, 0,17% német. 2011-ben már a 240.688 lakosból csak 2,86% (6.382 fő) vallotta magát magyarnak.

Érdekes ebből a szempontból Pozsony lakosságát is áttekinteni, ami az első bécsi döntés (1938) után nem került vissza Magyarországhoz és fővárosa lett az önálló, a nácik mellett végig kitartó Tiso-féle Szlovák Köztársaságnak, ami 1945. április 4-ig volt életben.

  1. év: 78.223 lakos, 15% szlovák, 41% magyar, 42% német
  2. év: 83.200 lakos, 33% csehszlovák, 29% magyar, 36% német
  3. év: 93.189 lakos, 40% csehszlovák 22% magyar, 28%/ német
  4. év: 123.844 lakos, 48% csehszlovák, 15% magyar, 26% német
  5. év: 442.197 lakos, 91% szlovák, 5% magyar, 0,4% német, 2% cseh
  6. év: 411.228 lakos, 90,5% szlovák, 3,4% magyar, <0,1% német, 1,3% cseh

(Azért azt figyelembe kell venni, hogy a magyarság nagyobb arányban a Csalló-közben és Szlovákia déli országhatára közelében él, de a Pozsonyban élő, magát még magyarnak valló 3,4% is 14.119 főt jelent, ami nem kevés.)

De térjünk vissza a ma már a történelmi messzeségbe tűnő gyermekkorra. Először 1955-ben utazhattunk turistaként külföldre, mi Csehszlovákiába. Én is utazhattam nagyapámmal egy farmotoros Ikarus buszon a Vasgyáriakkal. Nekem meglepő volt, hogy nagyapámat (aki egy elcsatolt gömöri településen született és szülőháza ma is áll) mindenhol rokonok, ismerősök várták. Így volt találkozónk a kassai Schalkházban (amit én sarokháznak értettem, mert annak volt értelme – helyén ma elegáns nagy szálloda áll), a rozsnyói templomtéren, a poprádi villamosvasút végállomáson. Számomra természetes volt, hogy mindenki magyarul beszélt és a közös múltról. Néhány évvel később több ilyen rokon viszontlátogatott minket Miskolcon és a nagyapám korosztálya hozta magával a korombeli unokákat is. Meglepődtem, hogy velük egyáltalán nem tudok beszélgetni, mivel egy szót sem tudnak magyarul. Ők már szlovákok lettek, magyar szülőkkel, magyar nagyszülőkkel. Soha többet nem hallottam róluk, senki nem hagyta rám neveiket, címeiket.

Hunfalvy Pál mondása nem az eredetre, de egy történelmi időpillanatra igaz, mégpedig úgy, hogy a nemzetiség a nyelvvel egyenlő. („Nyelvében él a nemzet.”) A mai időkre jellemző, hogy a vegyes házasságban és a szórványban élők gyermekei a Felvidéken legtöbbször már nem beszélik felmenőik magyar nyelvét. Így fogy nemzedékről nemzedékre a felvidéki magyar. A lakosság jelentős létszáma nem cserélődött ki, hanem négy nemzedék alatt nyelvet és ezzel nemzetiséget cserélt.

Nagy tiszteletet érdemelnek mindazok, akik az asszimiláció malomkövei közötti őrlődés után is megmaradtak magyarnak és annak is vallják magukat, lélekben mindig, akkor is, ha ez egzisztenciális hátránnyal járhat, akik úgy élték át a kis magántörténelmüket, hogy megőrizték identitásukat.

Ruha István kiváló és köztiszteletben álló kolozsvári hegedűművész volt. Élesen megmaradt emlékeim között egy budapesti koncertje utáni rádióinterjúja.

  • Stefán Ruha világhírű hegedűművészt hallottuk, akitől először is azt kérdezem, hogy sikerült ilyen jól megtanulnia magyarul?
  • Először is szólítson nyugodtan Ruha Istvánnak. Magyarul pedig nem volt nehéz megtanulnom, mivel ez az anyanyelvem, ugyanúgy, mint Önnek.

Talán mi is tehetünk valamit azért, hogy az a veszélyeztetett identitásérzés megmaradjon, különösen ilyenkor, a 100 éves évforduló idején.

Miskolc, 2020. június 04.

Holló Csaba