Valóban már ketyegő időzített bomba a századforduló emblematikus építészeti megoldásának, a függőfolyosóknak a jelenlegi tartószerkezeti állaga? Elsősorban Pest századfordulós belvárosának határában épült és elhanyagolt bérházak lakói tartják annak, nem is mindig alaptalanul. Mégis több mint száz ilyen szerkezet vizsgálata alapján kimondhatom, hogy ennyire nem veszélyes az általános helyzet, de minden esetet egyedileg meg kell vizsgálni, a legtöbbször elmaradó építéstörténeti kutatás eredményeinek ismeretében.
Az építésügyi szakma több éves próbálkozásának eredményeként a 2023. évi C. törvény fogalomtárába bekerült az életciklus kifejezés, ami minden épület teljes élettartamának figyelembevételére hívja fel a figyelmet a beruházási gondolattól a bontott anyag elszállításáig. Ebben természetesen benne van egy ciklikusan ismétlődő szakasz, aminek időtartama és ismétlődése a tulajdonosok döntésének és közrehatásának függvénye. Már a használat időszakában szükséges a természetes anyagkopás és a funkcionális avulás figyelembevételével a felújítás tervezése, lehetőleg értéknövelő eredményt célozva, az ún. erkölcsi kopás (a használati igények változása) kompenzációjával. Majd következik ennek kivitelezése és ismételt használatba adása. A társasházaknál, lakásszövetkezeteknél a közös tulajdont képező tartószerkezet és a homlokzat felújítási elképzeléseinél elsősorban az utóbbi jön számításba a lehetséges külső támogatások és a látható eredmény, esetleges hatósági kötelezés hatására. A belső lakáskorszerűsítések egyedi tulajdonosi elhatározások következményei. A belső udvarokat keretező függőfolyosókra már kevés közös figyelem (és pénz) fordítódik, pedig a lakások döntő része ezekben a lakóházakban csak ezen keresztül érhető el. Ráadásul a lakások többsége a dufartról (kocsibehajtóról) nyíló lépcsőházból csak egyirányból közelíthető meg a telkek „U” alakú és „L” alakú beépítése esetén. 1918 előtt a főlépcsőn kívül minden oldalszárnyhoz általában cselédlépcső is tartozott, ami ma a felújítások idejére lehetővé teszi a lakások könnyebb elérhetőségét.
Magyarország fővárosában és nagyvárosaiban a XIX. század közepéig a földszintes és egyemeletes lakóépületekkel való beépítés volt a jellemző. A városi lélekszám emelkedésével mutatkozott igény a többemeletes lakóházak építésére és a telkek árának emelkedése miatt a zártsorú beépítésre. Az utóbbi formánál a nagyobb lakásszám megvalósíthatósága érdekében terjedtek el a belső udvaros-függőfolyosós formák, nyilvánvalóan a kor építéstechnológiai lehetőségeinek kihasználásával. Ez a vastag téglafalak mellett a függőfolyosók kőkonzolos kialakítását jelentette, ahol a nehéz kő konzolszerkezetek a szükség szerinti vastag falakba voltak befogva. A később nagyméretű téglának nevezett falazóanyagból épülő falak vastagsága lentről felfelé 15 cm-es méretlépcsőben csökkent, a földszinten még 89 cm, vagy 74 cm volt. Budapest belvárosában, elsősorban az ún. Palotanegyedben most is sok ilyen lakóház található, melyeknél általában az első, esetleg a második emeleti födémszint előtt látható a függőfolyosó kőkonzolos alátámasztással, kőlapos mezőkkel, de a későbbi emeletráépítéseknél már a függőfolyosó acélgerendás, amit esztétikai okokból gyakran gipsz, vagy rabic anyagú ál-kőkonzollal egészítettek ki.
Az ipari forradalom fontos magyarországi hatására elsősorban a Kiegyezést követően igen nagymértékűvé vált a lakásigény, melyeket a Közmunkatanács és a háztulajdonosok (a beruházók) az ún. gangos 3-4 emeletes lakóházak tömeges építésével kívántak kielégíteni, melyek építészeti színvonala persze már nem volt mérhető a Palotanegyedben építettekkel. Minden esetben egy függőfolyosó tartószerkezeti vizsgálatánál nagyon fontos kideríteni az építés tényleges időpontját, hiszen éppen ez az időszak az, amikor a magyarországi ipar szinte exponenciális fejlődése következtében megszaporodtak a gyártóhelyek, változtak az anyagminőségek. Ezek meghatározták az alkalmazott acélgerendák szelvényméretét, a figyelembe vehető folyáshatárt, az ebből meghatározható határfeszültséget és számítható határteherbírást. Ha a szakértő, vagy tervező a fentebbiekre nem gondol, nagy meglepetésekben lehet része.
Egyik Trianon előtti megyeszékhely vidéki városunkban építészeti eszközökkel igyekeztek rámutatni az 1920-as évek elején, hogy a város mit sem vesztett gazdagságából perifériára szorulása következtében. Eklektikus belvárosi magot építettek elegáns kőkonzolosnak látszó utcai erkélyekkel. Ezt egy építési-igazságügyi szakértő életveszélyesnek nyilvánította azzal az indokkal, hogy a kőkonzol kimozdult, a befogásnál elrepedt a faltól, ezért bármikor kidőlhet. Közben a karácsonyi vásár árusai veszélyérzet nélkül árultak az erkélyek alatt, de az építési hatóság a szakvéleményre hivatkozva valamennyit aládúcoltatta, a megyei építésfelügyelet (akkor még voltak ilyenek) pedig az eljárás rendben lévőnek találta tiltakozásunk ellenére is. Pedig csak annyit kellett volna tudni, hogy a vizsgált épület építési idején ebben a városban már legalább negyven év óta nem építettek kőkonzolt, az erkélyek a Diósgyőrben gyártott acélgerendákkal készültek. A konzolokat azonban nem kellett feltárni miután megjelentek fotók a kőkonzolt utánzó gipszburkolaton belül fészkelő verebekről. A kőkonzol már arról is felismerhető lett volna (mivel a kő igen korlátozott húzóerőt tud felvenni), hogy sűrűbb alátámasztás szükséges és nagyobb szerkezeti magasságot igényel.
Komoly hibát vét az a szakértő is, aki megméri az acélgerenda látszó alsó talpszélességét és ezt követően a jelenlegi szelvénytáblázatból kinézi az „I” gerenda ehhez tartozó magasságát. Az 1931-től már gyártott és 1951-től szabványos „I” szelvények közül pl. az egyik leggyakrabban alkalmazott 160 mm magas gerenda talpszélessége 74 mm. (1931 előtt 80 mm volt.) Ha egy függőfolyosó alsó síkjánál a szakértő 72 mm talpszélességet mért és azt gondolta hogy a korrózió miatt keskenyedett az I160 tartó 2 mm-t, akkor tévedett, mert ehhez a talpszélességhez 1920 előtt csak 130 mm magasság tartozott, aminek lényegesen kisebb az inerciája. 1868-1918 között Magyarországon három hengermű dolgozott, a Magyar Királyi Állami Vasgyárak Diósgyőrben, az Osztrák-Magyar Államvasút-Társaság Resicán, a Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű Rt. Salgótarjánban és Ózdon. Ezek eltérő méretválasztékot gyártottak, bár voltak közös szelvényméretek is éppen a leggyakrabban alkalmazottakban. Itt csak megemlítjük, hogy a méter rendszer Magyarországon éppen ebben az időszakban, csak 1874-ben lépett érvénybe, addig ezeknek a gyártmányoknak a méretei a legkülönbözőbb mértékrendszerben voltak megadva, hol az osztrákhoz, hol az angolhoz, hol a némethez igazodva.
Következő probléma az anyagminőség figyelembevétele. Gondoljunk bele, hogy 1845-ben az Ózdi Vasfinomítóhoz már építettek hengerművet, de a konverteres acélgyártást Bessemer 1866-ban, a Siemens-Martin eljárást 1876-ban szabadalmaztatták. Resicán 1855-től kavarókemencékben, 1866-tól Bessemer konverterekben, 1876-tól Siemesn-Martin eljárással gyártották az acélt. Ugyanez a technológiai váltássor Diósgyőrben 1868, 1879, 1880. években játszódott le.
1892 előtt nem volt olyan építési szabályzat, ami konkrét műszaki paramétereket határozott volna meg a tervező, építtető számára. Így az 1874-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa által kiadott „Végleges építési szabályzat” is csak általánosságokat fogalmazott meg a tartószerkezetre vonatkozóan (pl. zártsorú beépítésnél kötelező a külön-külön tűzfal). Először hivatalos kiadványban statikai számtásokhoz figyelembe veendő terhelési adatokat és megengedhető feszültséget tartalmazó részeket is magába foglaló szabályzatot 1892-ben adott ki a Fővárosi Közmunkatanács. Ebben az időszakban már nagy intenzitással folyt az acélgerendás függőfolyosókkal kialakított házak építése. Erre vonatkozó adatok a következők:
Födémszerkezetek esetleges megterhelése négyzetméterenként: lépcsők és folyosók 400 kg
Megengedett feszültség hengerelt hullámvasra: húzásra 500 kg/cm2
A hengerelt hullámvas szón vasgerenda és idomvas értendő. A megengedett feszültség megadásánál a kavart vas gyártástechnológiát vették figyelembe, ami Csonka Pál vonatkozó megjegyzése (Magyar építőipar 1985/5) szerint is aránytalanul alacsony, hiszen már akkor az újabb technológiák bevezetésre kerültek gyárainkban. (A nagyobb biztonság felé való közelítés volt az elv, mivel elvileg beépíthető volt a korábbi kavart technológiával készült hengerelt acél is.) Tájékoztatásul a nem tartószerkezettervezők számára jelezzük, hogy a ma legalacsonyabb minőségű szerkezeti acél (S235) esetén 36,00 kN/cm2 szakítószilárdságot kell figyelembe venni, ami a régi mértékrend szerint kb. 3600 kg/cm2 és korábban az A38 acélminőség esetén 20,00 kN/cm2 -rel, vagyis kb. 2000 kg/cm2 -rel számolhattunk.
1893-ban megjelent Részletes Építési Szabályzat már megadott olyan önsúlyértékeket az általánosan használt építési anyagokra, ami közel azonos a jelenleg alkalmazottakkal, és megad négyzetméterre vonatkozó önsúlyértékeket is a födémszerkezetekre (pl. „Vastartók közötti boltozat 16 cm erősséggel, átlag 10 cm magas feltöltéssel, padozattal, mindennel: 480 kg/m2”). A „Födemény-szerkezetek esetleges megterhelése négyzetméterenként” fejezetben a folyosók terhelését változatlanul 400 kg/m2-ben adja meg a szabályzat. Itt megjegyezzük, hogy az 1893-as szabályzat indokolatlanul magasra emeli a hasznos terhelésnél a padlásterhet (150 kg/m2-ről 200 kg/m2-re), valamint a lakószobák terhét (250 kg/m2-ről 320 kg/m2-re), ami nekünk biztonságot jelent a korszerűsítések tervezésénél.
Az 1893. évben kiadott szabályzatban már figyelembe vették, hogy Diósgyőr, Resica, Ózd, Vajdahunyad, Zólyombrézó gyárai már áttértek a kevert vas helyett a modernebb (folytvas) gyártástechnológiákra.
Érdekességként megjegyzem, hogy az 1909-ben kiadott „Szabályzat vasbetétes beton-szerkezetek tervezése és építése tárgyában” című kiadványban az 1893. évi szabályzathoz képest a fentebb megadott önsúly és hasznos terhelés értékek nem változtak. Ez a szabályzat 1931-ig élt.
Időközben változtak az igények, először a lakásokba bekerültek az eredetileg folyosóvégi közös WC-k, a lakásokba bevezették a vizet, fürdőszobák készültek a gangos házakban is, és a lakosság inkább a lépcsőházakból közvetlenül megközelíthető lakásokat igényelte. Ezért a belső udvaros függőfolyosós épületek építése gyakorlatilag megszűnt az 1930-as évek előtt. Persze az 1960-1970-es években is épültek függőfolyosós sorházak, melyek kevés kivétellel nem belső udvarosak, de nyilvánvalóan más műszaki paraméterek szerint és más technológiával, azonban az elmaradt karbantartások miatt a problémáik ugyanezek, vagy hasonlóak, pl. födémátázás, szegélyleválás, korlátok rozsdásodása.
Az ún. gangos lakóházak függőfolyosói nem csak az építtetői igénynek (és pénznek) megfelelő homlokzati kialakításban (elősorban a lépcsőházi oldalon, pl. oszlopsorok) és a mellvédkorlátok formáiban különböznek, hanem ma már igen eltérő szerkezeti állagúak a karbantartottsági állapotuk függvényében. Azonban az kimondható (tudomásom szerint) még nem kellett lebontani egyetlenegy függőfolyosót sem az acélgerendáik teherbírásának kimerülése miatt. Ez köszönhető a terhelés számítandó és tényleges értéke közötti különbségnek, valamint az acél anyag beépítéskor alábecsült szilárdsági értékének, az anyagban lévő biztonságnak. Kétségtelenül a konzolos acél gerenda a padlón átszivárgó csapadékvíz következtében korrodál (mely vízbejutási lehetőséget meg kell szüntetni), azonban a korrózió mértéke sem olyan a valóságban, mint azt néhány szakértő feltárás nélkül vélelmezi. Olvastam egy 2017-ben készült tartószerkezeti szakvéleményt egy századfordulós óbudai ház födémszerkezetéről, melynél a tégla boltívek közötti acél gerenda feltárás nélkül feltételezett keresztmetszetvesztése 60%-os, ennek következtében azonnal alá kell dúcolni. Szerintem ehhez a vasgerendának többezer évet kellene földben feküdnie, de legalább lehajlással jelezni a nagyfokú keresztmetszetcsökkenés miatti teherbírási kimerülést. Mi a feltáráskor alig észleltünk tényleges keresztmetszetcsökkenést.
Az épületek kora és használati funkciója miatt a függőfolyosók tartószerkezeti megfelelőségét a TSZ-01-2013 Műszaki Szabályzat szerint a használati tapasztalat alapján lehet minősíteni.
A padlóréteg a százéves, vagy annál hosszabb használat során nyilván kopik. A jól lerakott és kifugázott, sokszor díszes kerámia és kőagyag kevésbé, a sima cementsimítás gyorsabban. Találkoztam valóban életveszélyes függőfolyosóval, ahol a konzolos gerendák közötti mező közepén a födém átlyukadt a padlószerkezet majd az alatta lévő tégla boltöv karbantartásának több évtizedes hiánya miatt. Az építés korában a burkolat alatt nem készült szigetelés, most ezt felújítás alkalmával kent formában mindenképpen pótolni kell.
Ma a veszélyt ezeknél a szerkezeteknél általában a korlát állapota jelenti, a peremeken az acél szegélytartó elválása a födémszerkezettől, lehetőséget adva a csapadékvíz akadálytalan beszivárgásra. A korlátok általában a szegélytartóhoz vannak illesztve, több helyen eredetileg szegecseléssel. Ezeknek a kapcsolatoknak a kilazulása a szegélytartó korróziója miatti felületi hiány okozhat baleset-, vagy életveszélyt, ami az ún. építészeti szerkezetek feltétlen javítását igénylik.
Valamikor a gangok a házon belüli társadalmi élet központi helyszínei voltak. Nyilván ekkor jobban ügyeltek a függőfolyosó határoló korlátjára és padlószerkezetére (volt házmester is). Ma már inkább csak a lépcsőház és a lakás közötti közlekedő szerepét tölti be, így kevés figyelmet szentelnek állagának. Érthető, hogy ha a társasháznak van pénze, akkor a liftet cseréli, vagy a tetőhéjalást, ha kevés a pénzügyi forrás, akkor a lépcsőházat festeti. A függőfolyosók elősorban nem a tartószerkezeti állaguk miatt lehetnek baleset-, vagy életveszélyesek, hanem az ún. építészeti szerkezeteik szükséges karbantartásainak sok évtizedes elmaradásainak következtében. A lakóház felújítások tervezésénél a függőfolyosókat sem szabad kifelejteni, még mielőtt tényleg időzített bombává válnálak.
Holló Csaba
